A legédesebb szőlő

Egy tálka szőlő. Nem sok. 

Csak egyetlen tálka szőlő, mégis nekem egy egész világ. 

Úgy ötven-hatvan évvel ezelőtt apukám szőlőt telepített a kertbe. A kertbe, ami a családunké volt, de igazán csak ő szerette, ő tekintette a magáénak és ő dolgozott benne a legtöbbet. Nekünk, többieknek csak nyűg volt és fáradtságosan unalmas munka. 

Apukám rengeteget dolgozott a kertben és sosem panaszkodott. Szerette, gyönyörködött benne, büszke volt rá.

Nem tudom, hány szőlőtőkét gondozott féltő szeretettel, de sokat. Elbiciklizett a kertbe és tette a dolgát, aztán hazabiciklizett a terméssel teli kosarakkal, zsákokkal, mikor mivel, mert megtermelt ő mindent, amire csak szükségünk volt. Esténként sokáig olvasott, képezte magát, hogy minél szebb és jobb termést tehessen a család asztalára. Szerette azt a darab földet nagyon. 

Kertészet és szőlészet. Ez volt a folyóirat címe, amiből tanult. Az évfolyamokat könyvvé kötötte, mert ahhoz is értett. 

Otthon is volt szőlőlugas, azt egy kicsit jobban a magaménak éreztem, gyakran kiültem oda olvasni vagy tanulni.

Apukám már harmincöt éve nincs köztünk, fájdalmasan korán halt meg. Úgy ment el, hogy nem taníthatta meg nekem, hogyan kell a szőlőt megmetszeni, lugast nevelni, bort készíteni. Nem tudta átadni a tudását nekem, pedig szerette volna, de én nem akartam megtanulni, nem akartam tudni.

Nem szerettem azt a kertet. Apukám halála után új gazdája lett, aki szeretettel és jó lelkiismerettel művelte tovább, többször beszélgettem is vele, aztán hallottam, hogy ő is meghalt és a kert még egyszer gazdát cserélt. Sok évig nem is jártam aztán arra.

Néhány évvel ezelőtt elmentem oda, a vén diófa alól szerettem volna néhány szem diót felszedni és kivinni a temetőbe, de a szépen gondozott szőlőlugasnak, a gyümölcsfáknak, de még a vén diófának is csak a hűlt helyét találtam. Úgy sírtam ott, a  darabka föld szélén, az apukám féltett kincseinek kivágott és lerombolt helyén,  mintha a lelkem akart volna kiszakadni. Nem csak a kertet sirattam akkor el.

Anyukám az otthoni lugasból egyetlen szőlőtőkét meg tudott őrízni.  Nekem mindig mondogatta, hogy meg kellene metszeni, de hát ő nem tudja, hogyan kell, én meg mindig mondtam, hogy ugyan már, jó az metszetlenül is,  azért az egy-két fürtért nem is érdemes vesződni vele.

De ő nem hagyta annyiban. Féltő gonddal szeretgette, nevelgette és bár megmetszve harmincöt éve nem volt, az öreg szőlőtőke majdnem minden évben termett egy-két kicsi fürtöt. 

Az idén nem egy-két fürt termett, hanem egy egész kis tálkányi.

Tegnap szüret volt a régi ház körül. Anyukám egy egész tálka szőlőt szüretelt le a vén szőlőtőkéről és engem ma azzal várt.

Kóstoljam csak meg, nem olyan szép ugyan, de finom ám. 

Én pedig először megsimogattam Anyukám két drága kezét, aztán bizony a szőlőfürtöket is.

Óvatosan megmostam egyet és megkóstoltam. 

Apukám különleges, legalább ötven éves szőlőjének édes íze keveredett az én sós könnyemmel és  tudtam, hogy ennél finomabb szőlő nincs a világon.

Ennél finomabb szőlő egyszerűen nem teremhet a világon.

És én ma a világ legfinomabb szőlőjéből ehettem.