Két könyvet párhuzamosan csak végső kétségbeesésemben szoktam olvasni, csakis akkor, amikor az elsőnek elkezdett olvasmány nagyon nehéz és egyszerűen kell mellé valami könnyebb, amivel kibírható az, ami nehéz.
Madách Imre Az ember tragédiája című drámája tényleg nem könnyű, emlékszem, mennyire siettem gimnazista koromban túlesni rajta, ahogyan tettem ezt akkoriban általában a kötelezőkkel. De akkor 17 éves voltam, talán érthető is volt a sietségem, hiszen sokkal izgalmasabb volt a felnőtté válást próbálgatni, barátnőkkel erre-arra lógni ésatöbbi, mint a kötelezőkkel bajlódni. Valahogy túljutottam hát Az ember tragédiáján, anélkül, hogy tulajdonképpen bármit is komolyan megértettem volna belőle.
Most viszont éppen negyven évvel vagyok idősebb az akkori önmagamtól, némileg tapasztaltabb és talán bölcsebb is lettem, így most önszántamból és tényleg valódi érdeklődéssel kezdtem hozzá a Tragédia olvasásához.
Élénken emlékeztem, mennyire nehéz olvasmány volt ez negyven évvel ezelőtt, ezért most gyorsan kerestem mellé valami könnyebbet, de mielőtt leemeltem volna a polcról valami tényleg könnyűt, hirtelen úgy éreztem, elég nagy tiszteletlenség lenne Madách Imrével szemben, ha egy valóban könnyűt választanék, mondjuk valami ponyvát, ezért aztán pironkodva visszahúztam a kezem a nem is mondom meg, melyik könyvtől, és helyette valami középutas megoldást kerestem. Kapóra jött, hogy akkoriban láttuk Tamási Áron Énekes madár című székely népi játékát Gödöllőn. Az előadás nagyon szép, a történet pedig érdekes volt, Tamási Áron farkaslakai sírja is minden székelyföldi utunk kötelezője, gondoltam, legyen akkor az.
Elég gyorsan kiderült, hogy nem volt jó választás párhuzamosan elkezdeni a kettőt, mert bár tudtam, hogy a párhuzamosok majd egyszer a végtelenben találkoznak, ez a találkozás most nem a végtelenben, hanem sokkal hamarabb megtörtént.
A két olvasmány ugyanis nagyon hamar összeért, nagyjából az athéni szín és a népi játék első felvonásának a végén. Ott már tudtam, hogy nem lehetséges tovább a kettőt párhuzamosan olvasni, mert az Énekes madár sem könnyű, és ebből azt a következtetést vonhattam le, hogy most, negyven évvel (mondjuk úgy) bölcsebben a színpadon látott Tamási Áron darabot ugyanúgy nem értettem meg, mint ahogyan a Tragédiát 17 évesen.
Nagyjából tehát Athén után le is tettem a Tragédiát és egy időre csak a székelyek világába merültem bele. Amikor pedig befejeztem az Énekes madarat, csak néztem magam elé.
Tényleg ilyen lenne az ember? 57 évesen már tudok egyet és mást az életről én is, de hogy ennyire gyarlók, irigyek, féltékenyek, rosszindulatúak és ármánykodók lennénk? Tényleg csak a hamvasan naív fiatalság lehet tiszta és jó? Az én rajongásig imádott Székelyföldem szülötte, Tamási Áron maga is úgy látja, hogy az ember egy ölni képes állat? Akkor is, ha székely?
És hogy nem vettem ezt észre a színházi előadásban?
Talán mert nem is hallottam jól a színészeket (pocsék volt a hangosítás, vagy tán nem is volt), vagy mert elvonta a figyelmem a színpadi díszletek világa? Nem tudom. Nagyon régi vágyam volt látni ezt a darabot és valóban csodaszép előadást láttam, de most, amikor el is olvastam, szembesülnöm kellett azzal, hogy bizony nem értettem meg vagy nem jól értettem meg.
Elég keserűen fejeztem be Tamási Áront és vettem újra a kezembe a Tragédiát, hogy tovább olvassam.
Még nem értem a végére, de képzeljétek, egész egyszerűen imádom olvasni. Ahogy Ádám az eszményekért rajong, majd meggyötörten kiábrándul, ahogy Lucifer cinikusan magyarázza a világot, és ahogy Éván keresztül megláthatjuk a Nő sokféle arcát, engem, nincs jobb szó rá, lenyűgöz.
Nem engedném kötelező olvasmányként a 17 évesek kezébe adni, de minden magát érettnek tartó felnőttel bizony elolvastatnám. Lassan, nem sietve, nem gyorsan “letudva”, hanem figyelmesen, gondosan, a tanulni és összegezni vágyó ember szomjúságával.
Amit én 17 évesen gyakorlatilag átlapozva “elolvastam”, azt most lassan, szinte minden mondat után megállva és értelmezve teszem és annyira jó, hogy a magam, akár keserű tapasztalatai által is, érteni vélem Madách Imrét.
Mert igen, gyarlók vagyunk és olykor gonoszak is. Irigyek, féltékenyek és ármánykodók. És igen, az Ember sötét oldala nem letagadható. Akkor sem, ha ez tényleg tragédia.
Nekem Az ember tragédiájára meg kellett érnem. Biztos van, aki korábban megérik rá, nekem most, 57 évesen sikerült.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: