Az egész úgy kezdődött, hogy elfelejtettem megrendelni a ferdinándot, amit vendéglátóinknak a Dunakanyarba akartunk vinni és amit nekik jó előre meg is ígértem.
Az indulás előtti este, amikor eszembe jutott, már természetesen semmit nem tudtam intézni, sem azt, hogy magam süssem meg (amit, legyünk őszinték, sem én nem vártam el magamtól, sem tőlem nem vártak el a vendéglátóink), sem a megrendelést. Csak egy “na jól van, nézzenek be reggel, amikor indulnak, talán addigra megsül” udvarias és meglehetősen rózsaszín mentőövet sikerült kicsikarni a cukrászdától, amit már az elhangzás pillanatában sem lehetett komolyan venni.
A ferdinánd ugyanis az a sütemény, amihez ha reggel 6-kor látnak neki, biztos nem fog fél 8-ra megsülni.
Éjszaka túlzottan nem forgolódtam a bűntudattól, ha elfelejtettem, hát elfelejtettem, de amikor még éjfélkor is az járt a fejemben, hogy mit kellene helyette vinni, mégis a rózsaszín mentőövbe kapaszkodtam és már-már magam is elhittem, hogy a cukrászmester (és a teljes személyzet) az én kedvemért korábban kezdi majd a műszakot, serényen dagasztanak és kelesztenek, hogy amikor reggel majd belépek, ne is kelljen kérdeznem, kisült-e már az a ferdinánd, mert az utca túlsó feléről is érezni fogom azt a semmivel össze nem téveszthető, émelyítően édes illatot.
Reggel, amikor felébredtem, velem ébredt a realitás is és már tudtam, ezt a ferdinándot én bizony elbuktam és tényleg, mert persze nem kezdett a kedvemért korábban műszakot senki. Tehát üres kézzel fogunk a Dunakanyarba érkezni.
Azért viszünk mi majd ezt-azt, de amit ott a legjobban várnak tőlünk, hát azt bizony pont nem.
A Dunakanyarig bő két óra az út, kedvenc témánk (hol és mit fogunk megkóstolni) egy kicsit elterelte a figyelmem a majdnem üres kezemről, de megérkezésünkkor, látva vendéglátóink arcán a sikertelenül leplezni próbált csalódottságot, elég kellemetlenül éreztem magam. El is határoztuk, hogy átmegyünk Nagymarosra, ott az Édeske cukrászda, abban még sosem csalódtunk, ha ferdinándot nem is, de helyette mindenféle “szemnek-szájnak ingere” típusú mindenfélét fogunk tudni venni, becsomagoltatjuk és a hazaúton beugrunk vele, jó lesz az utólag is.
De előbb lementünk a Dunához.
Aztán elbámészkodtuk az időt.
Utána átmentünk Sződligetre.
És ott is elbámészkodtuk az időt.
Olyan meleg volt, hogy napoztunk is.
Aztán átmentünk Nagymarosra.
Beültünk az Édeskébe.
Ettünk marcipános Sacher-tortát és házi krémest.
Aztán fagyiztunk, mert az Édeskében isteni a fagyi is.
Aztán lementünk a Dunához újra.
A nagymarosi parton, szemben Visegráddal, vagyis a várral, filozófiai magaslatokba emelkedtek a gondolataim, (majd egyszer megírom ezt is) és újra napoztunk, majd megvártuk a naplementét.
Ahogy a nap leszállt, eszembe jutott, hogy nem csomagoltattunk az Édeskében süteményt.
És az Édeske már bezárt.
És akkor nagyon elszégyelltem magam.
A gödi rétesezőnél telefonáltam a vendéglátóinknak: inkább rétest vinnénk.
Vigyünk.
Becsomagoltattam hát a kapros-túrósakat, a mákosokat, az almásokat, a meggyeseket és meggyes-mákosokat, elvittük és a vendéglátóinkkal együtt a ferdinánd helyett “mindmegettük”.
Happy end nincs?
De van!
Mondom, mindet megettük.
A gödi házi rétesezőt Felső-Gödön, a Körforgalmi út 1. szám alatt találjátok. Nem lehet eltéveszteni, mert a főúton van, kihagyni pedig egyszerűen nem érdemes.
Sőt, nem is szabad.
A képeket Papp István készítette.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: