A koronavírus tavaszi, ún. első hulláma idején, nagyjából három hónap alatt a félelem három szintjét éltem át és ez teljesen csak akkor múlt el, amikor elcsendesedett az a hisztéria, ami ezt az egészet körülvette. Persze, én is részese voltam ennek a hisztériának, sőt, eleinte még gerjesztője is, hiszen én is a bezárkózás, a fertőtlenítés és a maszk szentháromságában hittem és óráról órára rettegve figyeltem a hírszolgáltatók tudósításait az új Armageddonról.
Ekkor féltem a legjobban. Mindenhol világjárványról és világpusztulásról szóló rettenetes híreket olvastam és nem is tudtam megállni, hogy ne olvassam.
A legjobban tehát akkor féltem, amikor elhittem a világvégét.
Később, amikor már megtaláltam olyan írásokat, véleményeket is, amelyek szerint sok minden nem úgy van, ahogy éjjel-nappal a médiából ömlik ránk, elkezdtem kevésbé félni.
Hiszen nem is olyan sok a fertőzött.
A fertőzöttek közül nem is olyan sokan betegszenek meg.
A betegek közül nem is sokan kerülnek kórházba, pláne nem lélegeztetőgépre.
Az ilyen tartalmú vélemények olvasása, hallgatása adta vissza a józan észbe, a saját józan eszembe vetett hitemet. És akkor elkezdtem megérteni, mennyire fontos, hogy hol van a hangsúly. Mert lehet így is kommunikálni:
Nem mindenki fertőződik meg.
Nem minden fertőzött lesz beteg.
Nem mindenki kerül kórházba, pláne nem lélegeztetőgépre.
És a kételyek között ez lett az én bizonyosságom.
Nem mindenki. Nem mindenki. Nem bizony.
Egyre több ilyen vélemény jött velem szembe és ezek aztán ki is szorították a más tartalmú médiafelületeket nálam. Vagyis innentől csak azt olvastam el, ami illett az én bizonyosságomhoz.
Vagyis a tagadás bizonyosságához.
Mire vége lett az első hullámnak, szilárd vírustagadó lettem és nem féltem.
Májusban, amikor már lehetett újra szabadon mozogni, felszabadultan ölelgettem én is, akiket kellett, jöttem-mentem, kirándultunk, nyaraltunk és bár észleltem az egyre hangosabb véleményeket, hogy majd ősszel lesz egy második hullám, én ezeket inkább nem is nagyon hallottam meg.
Nem. Nem. Nem lesz. Mi lenne? Nincs vírus. Nincs.
Aztán szeptemberben jött egy telefon, hirtelen, a semmiből: valaki a családból beteg lett. Tipikus tünetekkel, magas láz, elesettség, élni is alig elég erőtlenség, szaglásvesztés, végtagfájdalmak.
Egyértelmű COVID.
És akkor megfordult velem a világ. Mi van itt? Mi történik? Egy erős, egészséges, fiatal szervezet ennyire beteg tud lenni? Egy vírustól?
Igen, egy vírustól. Ez COVID.
Három nap múlva újabb telefon: jobban van, nem lázas, még gyenge, nagyon gyenge, erőtlen, de már jobb, sokkal jobb.
Újabb pár nap múlva újabb telefon: teljesen jól van, elmúlt, vége.
És ekkor, éppen ekkor felhívtak az ÁNTSZ-től. Vasárnap volt, éppen ebéd után voltunk.
Tájékoztattak, hogy egy pozitív személy kontaktja vagyok, ezért hatóságilag elrendelt járványügyi megfigyelés alá helyeznek, azonnali hatállyal. Otthon kell maradni, karantén, tesztelések, rendőrségi ellenőrzések. A telefonos közlés ideje 13:35 perc, innentől hivatalos az elrendelés.
Csak ültem és néztem. A hitetlenek bizonyosságával.
Nem lehetek pozitív. Nem leszek pozitív.
De akinek kontaktja vagyok, ő az. Pozitív.
És hirtelen elvesztették az értelmüket az olyan mondatok, hogy “de hiszen nem mindenki lesz fertőzött, nem minden fertőzött lesz beteg és nem minden beteg kerül kórházba, pláne nem lélegeztetőgépre”.
Az ilyen mondatok eltűntek. Csak olyanok maradtak, hogy jaj, mi lesz, ha…
Mi lesz, ha én is?
Otthonról dolgoztam, nehezen teltek a napok. Átéltem az első mintavételt, aztán a másodikat is és a rendőrség naponta ellenőrízte, hogy itthon vagyok-e. Az első tesztem negatív lett, aztán a második is. Tíz nap múlva újra kiléphettem a házból, jöhetek-mehetek megint.
Az élet megy tovább.
De már nem ugyanúgy. Nem a kétely bizonyosságával, hanem a bizonyosság kételyével.
Jó reggelt, Félelem. Most meddig maradsz?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: