Nagyon jól sikerült egy hét szabadság van mögöttem. Minden úgy történt, ahogy szerettem volna, sokat pihentem, aludtam, olvastam és ápoltam a barátságaimat.
Pénteken este azzal a jóleső érzéssel zártam le a szabadságomat, hogy ez egy minden szempontból oké hét volt. Oké vagyok, most minden oké körülöttem. Ritka az ilyen, az élet úgy általában nem erről szól, úgyhogy meg is becsülöm rendesen, ha éppen oké a világ és benne az vagyok én is.
Persze a világ nagyon nincs rendben, sok a fájdalom, a vér és a bánat, de nem sírhatok együtt minden nap az afrikai éhezőkkel, szoktam ezt gondolni, bár megszakad a szívem értük is. De mégis: volt egy hét október 26. és 30. között, abban a néhány napban valahogy kiestem a világ(om) körforgásából és jól megvoltam a legszűkebb világomban, azzal a néhány emberrel, akit a legszűkebb családomnak tudhatok és igen, minden oké volt.
Szombaton aztán olyan leckét kaptam abból, hogy mi minden nincs rendben a világban, hogy a fal adta a másikat. Utána jó fél napig azt gondoltam, hogy bár nagyon nem oké, ami történt, akkor járok a legjobban, ha úgy teszek, mintha tulajdonképpen meg sem történt volna.
Meg sem történt.
Csakhogy a dolgok nem így működnek. Az álmatlanul töltött, átforgolódott nehéz éjszaka, a mellkasomra ülő nehéz bánat, a torkomat fojtogató sírás megértette velem, hogy a bánat is oké. Szabad neki lenni, nagyon is helye van most, hiszen ami történt, az bizony megtörtént.
És most nem az a fontos, hogy konkrétan mi történt. Hanem az, hogy a derűre bizony ború jön, akár megengedjük, akár nem. Ha jön a ború, akkor itt van. Ha nincs helye, majd csinál magának. És ha majd kifájja magát, továbbáll, hiszen kell a hely az érkező derűnek.