A ködös november az én hónapom. Ha azt játszanánk, hogy ki lehet választani egy hónapot a tizenkettőből és az a hónap tartson egész éven át, biztos, hogy a novembert választanám. Persze, ilyen játékot csak a hétéves tündérek és a négyéves manók birodalmában lehet játszani, a felnőttek ezt nem is érthetik, kivéve engem. Én ugyanis kiválóan értek a tündérek és a manók nyelvén, és ezt nem én mondom, hanem ők.
Tehát a novembert választanám.
Akkor is, ha reggeltől estig köd van, ha köd van előttem és köd van mögöttem, ha minden szürke és ráadásul még az eső is esik, vagy legalább szitál. Akkor is, ha a legtöbb embernek ilyenkor elmegy az életkedve.
Az enyém ilyenkor csúcsra jár.
Nem is kérdés, hogy a futópályára ugyanúgy kijárok, mint eddig. A hozzám hasonló – vagyis inkább én szeretnék hozzájuk hasonló lenni – megszállott futók rendre ott vannak, megszállottan róják a köreiket és amikor meglátjuk egymást, integetve köszönünk.
Napok óta nagy köd van mifelénk, egész nap megmarad, szinte egyfolytában szitál is. Egyik délután, fél négy körül, amikor elindultam otthonról, még csak szitált, viszont mire az erdőbe értem, már esett is az eső. Nem nagyon, de azért na. A nálam okosabbak biztos kinéztek jól az ablakon és látták, hogy a szürkület a sötét esőfelhőkkel nem sok jót ígér a szabadtéri programhoz és otthon maradtak. Én meg ott álltam az erdő szélén egyedül, meglehetősen tanácstalanul.
Egyedül nem megyek be az erdőbe, ez biztos. Várok egy kicsit, hátha jön valaki.
Ilyenkor? Ilyen időben?
És igen. Vártam pár percet és már éppen lemondóan indultam volna haza, befordult a parkolóba egy autó az egyik gyalogló-futó társammal, akivel rögtön megállapítottuk, hogy igazán futni ugyan sosem tudtunk, inkább csak kocogás az, amit mérhetetlen lelkesedéssel és kitartással művelünk, ennek ellenére nyugodtan futóbolondnak lehet bennünket nevezni, pláne ilyen időben, és aki most itt meglát bennünket, biztos annak is tart.
Mert ha már kijöttünk, nem megyünk haza, hanem elkezdjük és bevégezzük, amiért kijöttünk. Négy km. Ha esik, ha fúj, ha köd van, ha sötét.
Mire mindezt megtanakodtuk, a délutáni szürkületet késő délutáni ködös, sötét alkony váltotta fel. Én már inkább meggondoltam volna magam, egy kicsit félek, mondtam, mire a társam nevetett egyet, hogy ugyan mitől, rajtunk kívül nincs itt senki.
Hát ez az.
Elindultunk, ő ment elől, én mögötte jó két méterrel, és igyekeztem tartani a tempót. A futópálya itt-ott tényleg a ködbe veszett, néha meg is kellett állni, mert nem láttuk jól az utat, a cipőnk hamar átvizesedett, nekem a dzsekim is, és tulajdonképpen minden megtett méterrel az egész valami furcsa, borzongatós bátorságpróbává alakult. Köd volt előttünk és köd volt mögöttünk.
A táv fele körül jártunk, amikor úgy döntöttünk, hogy már nem megyünk be a pálya belső, erdei részére, hiszen tényleg besötétedett, inkább csak az erdő szélén maradunk. Hangosak voltunk, beszélgettünk, nevettünk a vizes cipőnkön, az esőn, a ködön és a csúszós sáron, de leginkább magunkon.
A végén még egyszer bementünk az erdőbe kb. száz méterre az úttól és ezt én találtam ki. Meg akartam nézni, milyen a sötétben. Már egymást is alig láttuk, ilyen helyeken forgatják a horrorfilmeket, mondtam hangosan, mert paradox módon suttogni nem mertem. Minden félelmetes volt, de igazán mégsem féltünk. Inkább büszkeséget éreztünk.
Nagyon megdicsértük egymást és megbeszéltük, másnap is jövünk, ha esik, ha fúj, ha köd lesz előttünk, ha köd lesz mögöttünk, de legalább egy órával korábban. Mert bátrak voltunk, nagyon bátrak, az igaz, de Budán is csak egyszer volt kutyavásár.
Amikor beültem a kocsiba és felkapcsoltam a fényszórót, az megvilágított egy darabot az erdőből. És igazán akkor kezdtem el félni, mert akkor lett igazán belátásom arra, hogy hol jártunk. Meg is fogadtam, hogy ilyet még egyszer soha többé nem csinálok. De ettől még mindig a november a kedvenc hónapom és bár semmi pénzért nem tenném meg újra, örülök, hogy egyszer megtettem.
Kommentek