2019. március 9.
Balázs Fecót először sok-sok évvel ezelőtt egy kisvárosi majálison láttam fellépni és őszintén mondom, végtelenül szégyelltem magam. A majális virslis-vurstlis hangulata, a kisváros focipályája, a délutáni koncertkezdés – mert még csak nem is este léptették fel -, a színpad előtt lézengő kisszámú és addigra már gyakorlatilag félrészeg közönség, vagy nem is közönség, inkább csak egybegyűltek -, ezek a körülmények mind annyira méltatlanok voltak hozzá.
Lehet, hogy őt ezek nem zavarták, nem tudhatom, legalábbis nem látszott rajta méltatlankodás és az előadása is hibátlan volt, de én szégyelltem magam, amiért a város nem teremtett méltóbb fellépési lehetőséget neki.
Aztán kétszer láttam őt nagy Korál koncerten, nagy szabadtéri színpadon, nagyszámú és lelkes közönség előtt is, ahol hatalmas és természetesen hibátlan koncertet adtak.
Körülmények ide vagy oda, még nem láttam Balázs Fecót hibázni, de a tökéletes teljesítménynél kevesebbel beérni sem. Az ő lírai-rock zenéjéhez és Horváth Attila dalszövegeihez egy koncertterem, egy színházterem vagy pl. egy művelődési ház színpada illik, szerintem. Persze most az egy szál szintetizátorral fellépő Balázs Fecóra gondolok és nem a Korálra.
Néhány éve újra járja az országot egyedül és végre olyan körülmények fogadják, amilyet megérdemel: csak miatta teltházas színház-és koncerttermek kulturált környezete és a végtelenül hálás rajongókból álló közönség. Lehet azt egy koncerten érezni, hogy valaki azért jön el, mert nincs jobb (dolga) vagy mert szereti és tiszteli a művészt. Balázs Fecót nagyon szereti és tiszteli a közönség.
Változnak az évszakok című koncertjét már kétszer láttam, tegnap este pedig megnéztem harmadszor is. Rólam aztán tényleg el lehet mondani, hogy rajongója vagyok és mióta elolvastam az életrajzi könyvét, nem csak a zenei munkásságát tisztelem, hanem mint magánembert is.
Tegnap este egy barátságos, meleg hangulatú koncerten vettem részt, ahol nagyszerű és nyitott szívű közönséggel lehetett együtt énekelni, meghatódni, vagy sírni is akár. Fecó elhozta a gyönyörű dalait és egy-egy dal között – ahogy a tapsvihar engedte -, mesélt is a zenéről, a koncertekről, szerelmekről és barátságokról. Bár a felhőt nem tudja elkergetni a házakról, azt biztosan elérte, hogy a koncert ideje alatt legalább nem gondoltunk rá.
A koncert végén a közönség éneklésétől kísérve sétált le a színpadról (“Lassan itt az éjszaka, vad álmok tágas otthona, hazafelé napod elfogy csendesen…”), majd lekapcsolták a fényeket, jelezve, hogy a ráadás ráadásával most már tényleg vége, de a közönség nem mozdult, énekeltünk tovább. Vagyis én nem, én sírtam. Ő pedig újra visszajött és énekelt egy valóban utolsó ráadás dalt (“Ami félig van kész, az ma félig marad, engedd, hogy a dolgok most nélkülünk változzanak…” .
És a közönség nehezen, de végül mégis csak elengedte.
Az előcsarnokban még mindenkihez volt egy-két kedves szava, mosolygott, dedikált, lehetett fényképeket készíteni róla és vele, én pedig személyesen köszönhettem meg neki, hogy itt volt.
Néhány szót váltottam is vele, amíg a róla szóló könyvet dedikálta és közös kép is készült. Művész úrnak szólítottam, de finom tekintetével rám nézett és kedvesen kijavított: “Fecó. Csak Fecó.”
Jó ember, jó zenész, hatalmas szívvel. Engedje a szíve, hogy sokáig énekelhessen még. Egészen addig, amíg a Világ a Világ és még egy nap.
2020. november 27.
“Ki mondja meg, vajon meddig lehet,
hogy minden nap,
mindenhol erős legyek?
A csönd volna jó.
Kicsit könnyebb napok.
Ne kérdezz semmit, ha látod,
hogy fáradt vagyok.”
Láttuk, drága Fecó. Láttuk, hogy fáradt vagy. De azt is láttuk, hogy amíg a szíved bírja, a lábad bírja, a hangod bírja, addig itt vagy nekünk.
Itt voltál nekünk.
Ma vége lett az utolsó dalnak is.
Azt kérdezted, hogy a dalaidból mennyi marad.
Mind. Mind megmarad.
Emlékeddel együtt én is őrzöm őket. Nyugodj békében.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: