Az idei Advent első napja a szomorúságé volt. Próbáltam felvidítani magam zenével, jó filmmel, de hiába, nem sikerült. Az egész napomon rajta ült a szomorúság.
Még adventi koszorút sem akartam, aztán persze lett, de csak a tavalyit kerestük meg. Meggyújtottuk a gyertyát is, de először azt sem akartam. Sütni is akartam valami ünnepvárót, nem túl különlegeset, de nem is átlagosat, végül csak egy kis almás pitét sikerült az asztalra tettem, de az sem lett finom.
Nyomasztó, nehéz hét előzte meg Advent első napját. A munkámban, a magánéletemben sok volt a szomorúság és elment a drága Balázs Fecó is.
Nem tudtam magam mára ünneplőbe öltöztetni.
Egész délelőtt az Omega Testamentumát hallgattuk (Benkő Laci is elment, Mihály Tomi is), aztán megnéztük a 2005-ös marosvásárhelyi koncertjük útifilmjét. Székelyföldön bejárták mindazt, ahová az idén mi nem tudtunk elmenni.
Délután a futópályán egy kicsit magamra találtam, elég jó volt a teljesítményem is, volt már jobb, de ma meg tudtam elégedni az “elég jóval” is.
Ma én voltam a soros filmet választani és elég sokat gondolkodtam, melyik legyen. Először valamilyen emelkedettebb, komolyabb filmet kerestem, aztán hirtelen döntöttem: olyan filmet akarok, amiben igazságot osztanak, vagyis amiben a rossz nagyon elnyeri méltó büntetését, a jó pedig a jutalmát. Bud Spencer vagy Steven Seagal óriási pofonosztogatására vágytam, de hamar el is szégyelltem magam, hogy pont Adventkor nézzünk ilyeneket…
Így lett a mai filmünk A szökevény 2. vagyis az Életre halálra Tommy Lee Jones-szal a főszerepben. Ő nem osztogatott pofonokat, de természetesen nem bánt kesztyűs kézzel a “rosszfiúkkal” és mindenki pontosan azt kapta, ami járt neki.
Ez se Adventre való film, de estére legalább egy kicsit helyreállt tőle a világ rendje, igaz, hogy egyenlőre csak Hollywoodban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: