A zsebemben volt a pendrive, rajta fontos adatokkal. Siettem, csak úgy zsebre vágtam és amikor hazaértem, nem találtam. Nem csak a zsebemben kerestem, mert akkor már úgy rémlett, hogy a laptoptáskába tettem. Ott sem volt. Aztán eszembe ötlött, hogy a munkahelyemen a radiátorra tettem. Telefonáltam, kértem, nézzék meg. Nem volt ott. Ja, persze, a radiátor melletti asztalon hagytam, most már emlékszem is, hogy odatettem.
Ott sem volt.
Rám bízott adatok hűtlen kezelése lesz a vád. Vajon mi járhat érte? Mit hozhatok fel a mentségemre?
Most már iróniával tudok írni róla, mert végül megtaláltam, de amíg kerestem, komolyan mondom, a védőbeszédemet fogalmaztam és sírtam is.
Visszamentem a munkahelyemre ugyanazon az útvonalon, ahol jöttem, hátha útközben hagytam el, mert akkor már úgy emlékeztem, hogy elővettem a telefonomat és biztos, hogy akkor rántottam ki a zsebemből. Oda-vissza megjártam az utat, járdán, fűben, avarban, mindenhol próbáltam nyomára akadni, de semmi.
Hazajöttem és a kétségbeesésem határtalan volt. Már sírni sem tudtam, csak ültem és megrázó gondolataimat megpróbáltam elhessegetni magamtól. Csendben ültem sokáig és egyszer csak fázni kezdtem. Kihűlt az agyam, gondoltam, és lassan kihűlök én is. Felveszem a jó meleg steppelt mellényemet. Hol is van? Ja igen, ide tettem, ebben voltam ma dolgozni.
És mielőtt belenyúltam a zsebébe, már tudtam, hogy a pendrive ott van benne. Mintha átláttam volna a zseben.
Tehát nem estem a hűtlen kezelés bűnébe. Vagyis inkább most már nevezzük csak vétségnek. Vagy még annak sem. Egyszerűen legyintsünk rá.
Hiszen nem is történt semmi. Nem meglepő, hogy elhagyni vélek valamit, de mindig meglepő, ha meg is találom. Most viszont nem lepődtem meg, mert abban a pillanatban, hogy a mellényemért nyúltam, valahogy tudtam, hogy ott lesz.
Ha elmesélném a Hétévesnek, ő rögtön értené, mi történt. Hát persze, hogy elhagytam az úton, de éppen arra járt a Mikulás, megtalálta és visszacsempészte a zsebembe.
Különben meg lehet, hogy pont így történt, de ezen azért lehet, hogy meglepődnék.
A másik meglepetést én okoztam magamnak. Ma reggel ugyanis eldöntöttem, hogy délután elkészítem a világ legegyszerűbb adventi díszét a teraszra a kert örökzöldjeiből. Szinte láttam magam előtt, ahogy majd serényen teszek-veszek, ágat vágok, kötözök, ragasztok és a végén a kész gyönyörűséget lefotózom és szétküldöm a családtagjaimnak, akik most éppen a szélrózsa különböző irányaiban találhatók. Nagyszerű tervemet sokáig dédelgettem magamban, gondolatban módosítgattam, még nagyobb ívűvé tettem.
És végül nem csináltam meg.
Azon kívül, hogy ránéztem az egyik bogyós bokorra, aztán egy másikra, hozzá sem kezdtem és ezen tulajdonképpen őszintén meglepődtem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: