Tudom, hogy a gyógynövények nem csak a testre képesek hatni, hanem a lélekre is. Jártam már néhány templomkertben, sétáltam kolostorkertek gyógynövényei között és több nagy levendulamezőre is eljutottam, így a lélekre ható tulajdonságukról magam is meggyőződhettem.
Nem véletlen, hogy a csöpp kertünk zsályával, mentával, rozmaringgal, majorannával, citromfűvel, kakukkfűvel és levendulával van tele és nem csak azért, mert az időnkénti visszavágásnál több törődést nem igényelnek, hanem azért is, mert az egész, látszólag elhanyagolt apró területet finom tündérkertté varázsolják az illatukkal. De azt nem adják csak úgy. Csak annak adják, aki nem rest lehajolni hozzájuk és megérinteni őket.
Nem lehet a pici kertünkben úgy közlekedni, hogy ne kerüljünk velük kapcsolatba. Bármerre lépünk, mindenfelé ezek a növények simulnak hozzánk, hajolnak a lábunkhoz, nyúlnak a kezünk után, mi pedig hajlunk a hívó szóra.
Azt nem mondom, hogy mindegyik illat megnyugtat, például a rozmaring erős, szúrós illata egyáltalán nem, de a levenduláé például nagyon is. Minden helyiségben tartunk egy-egy nagy csokrot belőle, míg a rozmaringot csak hússütésnél használom, akkor is az erős illata miatt csak alufólia alatt.
Ma is, mint majdnem minden nap, szokásom szerint végigtapogattam, simogattam kertünkben a gyógyító növénykéinket és a deres rozmaringot találtam a legszebbnek. El is időztem nála. Mióta nálunk él, szép, nagy bokor lett belőle, és persze jó lett volna visszametszeni ősszel, de nem baj, majd jövőre. Bár nem készültem húst sütni, vágtam belőle néhány ágat és behoztam a konyhába, rátettem a radiátorra, hogy száradjon.
Ha már így megszólított, utána olvastam, hogyan hat a lélekre és azt találtam, hogy javítja a memóriát és oldja a stresszt. Miután tegnap óta egy bizonyos hír végtelenül felháborít, a stresszoldásnak elég nagy szükségét érzem, viszont a memóriámat most éppen nem szeretném javítani, mert félő, hogy tényleg megjavul és megőrzi azt a bizonyos hírt, pedig szeretném örökre elfelejteni.
A rozmaringot kidobtam, szagolgatom inkább a levendulát.
Akármilyenek a hírek, Advent van. Lehet dacosnak lenni, lehet lázadni, lehet felháborodva félreállni, felkavaró hírek mindig is voltak és valószínű, hogy lesznek is, de az Advent már itt van, a Karácsony pedig mindjárt itt lesz.
Az én Karácsonyom, az én ünnepem nem jár, nem lesz magától, nem megteremtődik, hanem én teremtem, ezt olvastam valahol és igaz lehet.
Nincs jobb ötletem, mint megadni magam és visszahúzódni a csigaházba. Megpróbálok Karácsonyt teremteni magamnak, nekünk. Megpróbálok csak az ünnepemmel, az ünnepünkkel törődni. Közben pedig gyógyuljon ez a beteg világ.
“S maradtak hétköznappá szürkült színes álmok,
S maradtunk valósággá törpült óriások,
S itt állnak körben a gyermekek,
Kiáltanunk ezért nem lehet.
Miért zavarnánk pont mi meg ezt a legszentebb ünnepet?”
(Demjén Ferenc: Legyen ünnep)