A Mátra keleti lábánál, Verpelét határában van egy szép nagy horgásztó. Körül lehet járni, könnyű, kellemes, szintemelkedés nélküli séta lesz csak a négy-öt km hosszú, jól kiépített, murvával felszórt úton és közben lehet gyönyörködni a meseszép környezetben. Tókerülő túrára megyünk tehát december 5-én, a szikrázó napsütésben. Ezt hozza nekünk a Mikulás. Ezt vártam.
De a Mikulás mást is hozott.
Tortúrát. Kettőt is.
Az egyik csak egy csipetnyi, kb. egyharmad útnyi tortúra volt, pont annyi, amitől a sétának induló tókerülő túra nehézzé, kalandossá és veszélyessé vált. De ne szaladjunk előre. Ezt a tortúrát ugyanis megelőzte egy másik. Ez pedig egy kusza, most már kibogozhatatlan rejtély és majd látni fogjátok, nem véletlenül nevezem ezt is tortúrának.
Történt ugyanis, hogy a szeptemberi születésnapokra a négyévesünk és a hétévesünk számára egy Matchbox autópályát szántunk ajándékba, mert pont ezt szerették volna. Emeletes parkolóházzal, felüljárókkal és alagutakkal, autópálya-csomópontokkal, ahogy kell. Nekünk pedig pont ilyen Matchbox autópályánk van.
Valahol.
Augusztus elején kezdtük el keresni. Minden érintettnek volt egy-két tuti ötlete, hogy hol lehet, mert emlékezett rá, hogy ide lett téve, vagy inkább talán oda, mi pedig gyakorlatilag a pincétől a padlásig mindent felkutattunk, de hiába, nem került elő. Az biztos, hogy olyan jó 20 évvel ezelőtt, amikor a gyerekek kinőttek belőle, valahová eltettük, hogy majd jó lesz az unokáinknak és mivel 20 éve nem költöztünk sehová, nem lett kidobva sem. Egy különösen szeretett, megkímélt, értékes és nagy becsben tartott játék volt ez, tehát ha nincs meg, akkor csak a föld nyelhette el vagy elvitte a cica, mondtam ezt augusztusban, akkor még optimistán, de nem nevettünk.
Szeptemberben, ahogy közeledett a dupla születésnap, újra felkutattuk a házat, lett ugyanis néhány új ötletünk, de a keresés végén megint azt találtam mondani, hogy kész, most már biztos, hogy elvitte a cica és megint nem nevettünk.
Aztán jött a “húzzunk tizenkilencre lapot” taktikám, ami nálam tulajdonképpen mindig a teljes kétségbeesés jele. Eszembe jutott, hogy tavalyelőtt már át akartuk adni ezt a szuper autópályát ajándékba, sőt, úgy kezdtem emlékezni, hogy el is szállítottuk a helyszínre, csak aztán valahogy a házba ott nem került be, mert akkor még kicsik voltak hozzá a gyerekek. Most már tehát egymástól 100 km-re két család is kereste. Vagy itt van, vagy ott és én egyre biztosabban állítottam, hogy azért nincs itt, mert ott van. Mi elvittük oda, keressék a garázsban vagy nem tudom, hol, de nálunk nincs.
És nem azért, mert elvitte a cica és megint nem nevettünk.
Kétségbeesésemben még anyukámnál is próbálkoztam, mert az is rémlett, mintha hozzá vittük volna el, ő ugyanis mindig mindent gondosan megőríz, de ő nem emlékezett erre, ennek ellenére ő is szorgalmasan kereste és ő sem találta.
Tehát nincs.
Se itt nincs, se ott, se amott, se sehol.
Időről időre jött egy-egy gondolat még, hogy esetleg hol lehetne keresni, aztán persze rendre kiderült, hogy kerestük már ott is, de nem találtuk. Aztán időnként telefonon is kaptunk tippeket, hogy talán nézzük meg újra itt vagy ott, de semmi. Mindenkinek fontos volt ez a Matchbox-autópálya és nehezen nyugodtunk bele, hogy nincs meg.
Nem is nyugodtunk bele, inkább csak lemondtunk a további keresésről.
Az az igazság, hogy rendesen vérzett a szívünk ezért az autópályáért, és még jobban vérzett, amikor megnéztük, most mennyibe kerülne egy ugyanolyan.
Elmúlt tehát a születésnap a giga-szuper autópálya nélkül. Majd rendelünk karácsonyra, mondtuk, és ebben maradtunk.
A verpeléti tókerülő túra napján, december 5-én, reggel, itthon, még indulás előtt valamiért fel kellett menni a padlásra (nem nekem). Az a valami egy nagy dobozban volt, amiben valamikor nagyképernyős tv vagy ilyesmi nagy tárgy lehetett, most viszont tele volt minden “majd jó lesz valamire-típusú haszonanyaggal”, ahogy Fábry Sándor mondaná.
Ebben a dobozban volt a Matchbox-autópálya.
Alig hittünk a szemünknek. Csoda történt, mondtam.
Előkerült hát, és ez nekem akkora csoda volt, hogy amikor délután elmeséltem a négy-és hétévesünknek, hogyan történt (a Mikulás bemászhatott a kéményünkön – mert amúgy is azon át szokott közlekedni -, és a rénszarvasai segítségével megtalálta, aztán az én kifényesített cipőm mellé tette ajándékba, mert tudta, hogy nincs a világon semmi, de semmi, aminek jobban örülnék), ezt a történetet tulajdonképpen magam is elhittem.
Hát hogyan is történhetett volna másképp?
Így indultunk el Verpelétre csomagtartónkban az autópályával és egész úton szinte gyermeki örömöt és izgatottságot éreztünk, mert tudtuk, a Mikulás olyan ajándékot visz a kincseinknek, amit nagyon szerettek volna, de nem is sejtik, hogy megkapják.
Természetesen leírhatatlan volt az örömük és persze a mienk is.
Aztán kezdetét vette a tótúrás tortúra. Hamarosan folytatom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: