A bokor a piros bogyóival olyan, mintha valaki megszórta volna gyöngyökkel, pedig nem, mert a gyöngyök mindig is rajta voltak.
Saját fajtajellege miatt öröktől fogva.
Lehet, a bokor nem érezte a szépséges gyöngyeit. Az is lehet, csak az éretlen, aprócska, zölden maradt bogyókat vette észre.
Most viszont, úgy látom, elkezdte észrevenni a szép, érett pirosakat is. Elkezdte érezni.
Előbb csak egyet-kettőt, aztán egyre többet, hiszen nem lehet nem észrevenni: a sok kis gyöngy alatt már meg is hajlott egy-egy ága. Lehet, hogy mindegyiket nem fogja megérezni sosem, de nem fogja megtagadni az aprókat, a zölden maradottakat sem. Azok legfeljebb maguktól lehullnak majd róla. Talán lefújja őket a szél.
Ez a bokor, apró kertünk hatalmas ékessége pont úgy szép és pompázatos, ahogy van. Minden gyöngynek helye van rajta.
Minden gyöngy az övé. Elkezdte őket büszkén viselni.
Én elégedett vagyok vele.