Ilyen volt tegnap az erdő, amikor odaértem: szürke, borzongatóan nyirkos és szitált is a köd. Majdnem sötét lett, mire végeztem. Egyedül voltam, így aztán közel maradtam a kocsihoz, egyáltalán nem merészkedtem az erdő mélyére. Néhány hete nem tántorított el semmi attól, hogy az esős, alkonyati erdőbe bemenjek, de akkor nem voltam egyedül. Kettőnk bátorsága összeadódott és természetes volt, hogy belevágtunk.
Ismerek futókat, akik sötétedéskor is bátran futnak, akár teljesen egyedül. Én ezt bátorságnak tartom.
De az is lehet, hogy vakmerőség.
Bátorság kell ahhoz, hogy olyanra szánjam el magam, amit még sosem tettem. Bátran élni, arccal a problémamegoldások felé fordulva, bele a nagyvilágba. Azt hiszem, aki így tud élni, az többet él. Nem időben, hanem minőségben. Az ilyen biztonsági játékosnak, mint amilyen én vagyok, nehezen elképzelhető, hogy így is lehet.
A határok feszegetését, a bátorságpróbákat a “belevágok és mostantól bátrabban élek” elhatározásom inspirálja és mindig óriási dolog, ha nem csak belevágok, hanem végig is csinálom.
Na, ez a ritka.
Valahol olvastam, hogy az ember a személyiségéből nem tud kigyógyulni. Egyetértek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: