Vannak évek, amelyeket ilyen-olyan okból megjegyzünk. Van néhány nagyon fontos esemény, amiről pontosan tudjuk, mikor történt és nem kell az emlékezetünkben kutatnunk, hanem rögtön mondjuk is az évszámot.
Hogy ilyen év lesz-e 2020?
Szerintem igen.
2020. januárjában még a jövőről mit sem sejtve, de attól elég sokat remélve álltam az új év küszöbén. Voltak halk fogadalmaim és nagyívű, hangos terveim, ezek aztán január elsején elég muníciót adtak az év megtervezéséhez. Aztán persze elmúlt az “új év=új kezdet=új lehetőség” eufóriája és egy csomó minden már január másodikától a régi medrében folytatódott, hiszen az ember nem tud kigyógyulni a személyiségéből. Ezt ugyan csak most novemberben tanultam, de ha hamarabb tudtam volna, biztos szerényebb lendülettel tervezem meg ezt az évet. Lassú, megfontolt és kényelmes emberből ritkán lesz pörgős, gyors és bevállalós, bár gondolom, van rá példa.
Tehát január másodikán visszaállt a régi kerékvágásba minden. Éltünk, dolgoztunk, jöttünk-mentünk, és ahányszor csak tehettük, elutaztunk a gyerekekhez is.
Március első hetében engem is elértek a hírek, bár egyébként szeretem magam távol tartani tőlük. Nagyon féltem, de amikor elrendelték a lezárásokat és nekem is itthonról folytatódott a munkám, meg is könnyebbültem.
Megkönnyebbültem, mert vírustagadó lettem. Ez a tagadás volt az egyetlen, ami a masszív hipochondriámmal való létezést a körülmények ellenére – mondjuk úgy – normálisan vagy közel normálisan elviselhetővé tette. A tagadással együtt járt az is, hogy már nem a híreken csüngtem és nem vészforgatókönyveket olvastam egész nap, hanem lassan megtanultam elfogadhatóan beosztani az időmet. Bár sokat dolgoztam, mellette tanultam a francia nyelvet is és naponta kijártam a futópályára, mégis nagyjából utolértem magam a házimunkában és együtt lélegeztem az apró – és végre rendbe hozott – kertünkkel.
Mire eljött a május vége és lehetett újra jönni-menni, mi is elindultunk. Felfedeztük magunknak újra előbb a környékünket, aztán egyre messzebb barangoltunk, kirándultunk és túráztunk, de persze maradtunk az országhatáron belül. A nagyon várt székelyföldi nyaralásunkat le kellett mondanunk, de kaptunk cserébe egy olyan nyaralást, amilyenben eddig még nem volt részünk: a hétéves unokánkkal Dél-Somogyban és a Balatonon töltöttünk néhány életre szólóan szép napot.
Kulturális élményekben egyszerűen habzsoltuk a nyarat, amire lehetőségünk volt, azt mind megragadtuk. Újra megnéztünk néhány imádott musicalt – Valahol Európában, A Pál utcai fiúk, A gyöngyhajú lány balladája, Hotel Menthol -, színházi előadásra is eljutottunk, sőt, még két koncertre is. Vadásztuk a lehetőségeket és éltünk velük.
Kirándulások, túrázások, kulturális programok, nyaralás, Balaton, Bükk, Dunakanyar, Mátra, Tisza-tó – a nyárból kihoztunk mindent, amire csak módunk volt. Elfelejtettük a vírust, közel mentünk mindenkihez, akit szeretünk, nem tartottunk távolságot, simogattunk, ölbe vettünk és öleltünk. Elmerültünk a gasztronómia végtelen gyönyöreiben, ettünk, fagyiztunk és minden ízében, illatában élveztük a nyarat.
Az augusztusunk már szinte csak a kisbaba várásáról szólt. Harmadik unokánk érkezése leírhatatlan örömöt jelentett. Megéltük a várakozást, az izgalmakat. Ott álltunk a szülőszoba előtt, láthattuk két órás korában. A szülein kívül mi voltunk az elsők, akik megsimogathattuk, megszeretgethettük őt. A távolság ellenére azóta is szinte naponta részei vagyunk az életének és ezért elmondhatatlanul hálásak vagyunk.
Augusztustól újra dolgozni kezdtünk, de mire igazán belerázódtam volna, már benne volt a levegőben, hogy hamarosan újra korlátozások lehetnek. Szeptember végén családi érintettség okán megszűntem vírustagadó lenni. A szűk családból ketten is megfertőződtek. Az ijesztő és tipikus tüneteik ellenére otthon gyógyulhattak, de gyógyulásuk lassú és hosszadalmas volt.
A munkahelyemen is egyre többen lettek érintettek, szinte minden nap végén úgy köszöntünk el egymástól, hogy nem tudjuk, jövünk-e másnap is. A bizonytalanság megnehezítette a munkát és az itthoni mindennapokat is, amit azzal próbáltunk valahogy egyensúlyba hozni, hogy továbbra is jöttünk-mentünk, kirándultunk, túráztunk, nekünk ugyanis ez az életünk.
Október elején tíz napra én is karanténba kerültem és bár mindkét tesztem negatív lett, a helyzet megint kezdett egyre ijesztőbbé válni. Már nem menekülhettem a vírustagadásba, ahhoz túl sok volt a tény körülöttem. Megijedtem, féltem. Elvesztettem az addig, ha nehezen is, de őrízgetett optimizmusomat. Kapaszkodtam a rutinjaimba, sokat dolgoztam, ápoltam a kapcsolataimat, kijártam a futópályára, látszólag jól vittem a mindennapokat, de csak én tudtam, hogy egyre nehezebben.
És tulajdonképpen így telt el a november is.
Mire elérkezett az advent, bennem annyi reménytelenség, ellenállás és keserűség gyűlt össze, hogy komolyan megijedtem. Teltek-múltak a napok, de az ünnepvárásnak, az emelkedettségnek nyoma sem volt bennem és szinte semmi késztetést nem éreztem arra, hogy az ünnepért tegyek is valamit. Nem vártam és a tényleg kötelezőkön kívül nem is tettem érte.
Aztán valahogy mégis megérintett a karácsony, de akkor már szenteste volt. Szép ünnepünk volt, szép ünnepünk lett, pedig már elengedtük. Az a néhány hagyomány, amit az idén meg tudtunk őrízni belőle, egyben tartotta nekünk a karácsonyt és megtartott az ünnepben engem is.
Most pedig már az év utolsó napja van.
Élünk, egészségesek vagyunk, a családunk egyben van és még egy szépséges kisbabával is gyarapodtunk.
Ebben az évben elveszítettem, pontosabban hagytam elveszni egy barátságot és átéltem néhány magánéleti megrázkódtatást, de ezzel együtt valahogy irgalmasabb is lettem magammal. Megbocsátóbb. Elfogadóbb és türelmesebb.
Lezárom hát a 2020-at azzal, hogy emlékezetes év marad. Nem a vírus miatt, nem a veszteségek és a nehézségek miatt, hanem azok ellenére.
Nehéz év volt, de meg tudtuk tartani egymást a nehéz időkben.
És most itt állok újra a jövőről mit sem sejtve, de attól elég sokat remélve az új év küszöbén.
Egészséget, békét és reménységet kívánok mindenkinek!
Köszönöm a cafeblog.hu oldalnak, hogy fogadta és gondozta a blogomat. Köszönöm, hogy a szerkesztők jóvoltából nagyon sokszor a címlapon is megjelenhettem az írásaimmal!
Köszönöm minden olvasómnak a támogatást!
A blogom költözés alatt áll, már összecsomagoltunk.
Szeretettel hívok és várok minden érdeklődőt az új címen:
enhogyan.blog.hu
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: