Csütörtök volt, május 28-a.
Anyukám a saját drága két kezével szedte ezt a csokor virágot nekem, ezzel várt. Az ablakból látta, hogy megérkeztem és sietett elém, hogy kaput nyisson.
Gyere be, kicsi lányom, hívott, de én csak a fejem ráztam, nem, nem mehetek, tudod. Még vigyázni kell.
Dehogy kell, hozzám bejöhetsz már, gyere, meg akarom ölelni az én egyetlenemet, mondta. Nézd, ez a tied, nyújtotta a kis csokrot, a tied, neked szedtem gyereknapra, a jó Isten éltessen!
Gyereknap, ugyan anyukám, az nem is most van. Majd vasárnap lesz.
Tudom kincsem, tudom, de én ma szedtem és nem akarok vasárnapig várni. Elhervadna.
Így aztán átvettem a kis csokrot, megsimogattam a drága kezeket, ő pedig az enyémeket, aztán sokáig integetett nekem a kapuból, én pedig, amíg hazaértem, a fél világ könnyét elsírtam.
Ma vasárnap van, május 31-e. Gyereknap van, a kis csokor egy féldecis üvegpohárban virít előttem.
Az én drága, majdnem szépkorú anyukám ma – mint minden évben, egyszer sem elfelejtve -, újra felköszöntött gyermeknap alkalmából.
Az én drága, majdnem szépkorú anyukám ma is felköszöntötte a közben 57 éves lett kicsi lányát.
A fél világ könnye sem elég…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: