Felsőtárkányi torzó

Ha az Alföldről nézzük, Felsőtárkány jó választás lehet annak, aki hegyeket szeretne látni, de nem akar órákig utazni érte.

Ha a hegyek felől nézzük, pl. Mátraszentimréről vagy Bükkszentkeresztről, Felsőtárkány nem a legjobb választás, mert nincsenek magas hegyek, cserébe viszont itt található az ország egyik legszebbnek tartott völgye, ahol ráadásul kisvonat is közlekedik.

Nekünk, alföldieknek, ha képesek vagyunk lemondani a lélegzetelállító magasságokról, Felsőtárkány pont jó. Másfél óra alatt oda lehet érni úgy, hogy egyetlen métert sem kell kanyargós hegyi utakon autózni. Egertől szinte nyílegyenes úton megyünk még 6 km-t, igen, mindössze hatot, és már ott is vagyunk az erdei kisvonat kiinduló állomásánál. 

Október 23-án egy kellemes, langyos, napsütéses őszi idő ígéretével indultunk el otthonról. A Tisza-tó után már látni szoktuk a hegyeket, most viszont hiába néztem, a párásság miatt csak odaképzelni tudtam őket a helyükre. Biztos voltam benne, hogy fent (mármint 300 méterrel az alföldi otthonunk tengerszint feletti magassága fölött) ragyogó napsütés fogad majd bennünket és talán ott fent, az őszi színpompától elkápráztatva fel is vetném én majd a túrázás lehetőségét. A túrázásét, amit kedves útitársam már az induláskor kizárt, ugyanis határozottan kijelentette, hogy ő bizony nem mászik hegyet.  Kisvonattal fel, kisvonattal le, ez rendben van és ha én ennél többet akarok, akkor hívjak talán taxit.

Útközben tehát nem esett szó a nagyívű terveimről, például arról, hogy a kisvonat végállomásától, fent, a Stimetz-háztól eltúrázhatnánk  a Vöröskő forrásig, hiszen az csak egy óra oda, egy óra vissza és nem kell hozzá erőltetett menet és hogy tavaly sem mentünk oda el, pedig én akkor is nagyon akartam, de állítólag akkor nem is volt benne víz, most viszont van, és ez biztos, mert olvastam és láttam róla képeket is. Nem mondtam azt sem, hogy ez igazából nem is forrás, hanem gejzír. Nem mondtam semmi ilyet, mert nem volt még itt az ideje. Majd fent.

Közvetlenül Eger előtt legalább már az Eged-hegy láthatóvá vált, de se a nap nem sütött, se langyos nem volt az idő, én viszont még mindig roppant bizakodó voltam.  Szikrázó napsütés lesz fent és vár a gejzír.

A kisvonat indulásáig volt egy szűk óránk, ez éppen elég volt ahhoz, hogy a meseszép fekvésű Tárkányi-tó körül sétáljunk egyet és hát a sétánk végén mit kellett hallanom?

“Én mára kisétáltam magam.”

És ezt nem én mondtam. Viszont szűmben szörnyű gyanú ébredt (Fábry után szabadon). Lehet, hogy most sem látom meg a gejzírt?

Mire visszaértünk a kisvonat indulási állomására, jó sok utas összegyűlt. A hangulat már-már családias volt, a mozdonyvezető mindenkit biztatott, hogy gyerünk, szálljunk gyorsan fel, mindjárt indulunk és hogy fent sincsenek kevesebben, sokan felmentek már a korábbi vonatokkal, hogy túrázzanak egy nagyot, többen mondták, hogy kimennek a forrásig is, bár a Stimetz-háztól még jó messze van (!), igyekezni kell, hogy majd elérjék a lefelé induló utolsó vonatot, de legalább tényleg van a forrásban víz…

…és akkor nekem felcsillant a szemem, hogy talán mi is, mégis?

Hiszen mindenki…

Vagyis majdnem mindenki…

Sokan…

Hát mi nem, de még nem tartunk ott.

A felsőtárkányi völgy meseszép. Ősszel is az, amikor egyébként is minden csupa színpompa, a hegyeket mintha megfestették volna a piros, a sárga és a barna mind az ötven árnyalatával, de szép volt nyáron is, amikor meg minden zöld és jótékonyan hűs volt a forró kánikulában.

A vonat szuszogva, fújtatva lassan haladt a gyors folyású patak mentén. A lehullott avar színei már nem is ötven, hanem inkább ötszáz árnyalatban mutatták, milyen pompás ez az idei ősz. Én nem is tudtam betelni a látvánnyal, de közben azért a fülemet is nyitva tartottam, mert…egyszerűen hallgatóztam. Nem messze tőlem ugyanis lelkesen tervezgette egy kis társaság, hogy ők bizony kimennek a forrásig és ha nem érik el az utolsó vonatot visszafelé, hát majd legyalogolnak.

Legyalogolnak. 

Le.

Az ugye nem számít hegymászásnak.

Hegyeztem a fülem, hátha megtudnék még valamit erről  a bizonyos lefelé gyaloglásról, távolságot, kilométert, útminőséget, időt, ilyesmit, de ők ezt éppen csak megemlítették, a fő téma a forrás volt. Amiben most van víz.

És ahová talán most mi is elmegyünk. 

Felértünk a gyönyörű hegyek közé és én nagyon örültem, bár tudtam, hogy nem vagyunk magasan, de a hegyek azért mégis csak hegyek. A réten, ahol egy padon ülve elköltöttük szerény ebédünket, már biztosan tudtam azt is, hogy nincs értelme szóba se hozni a forrást, meg hogy víz van benne és hogy ez egy aktív karsztforrás, szinte már egyenesen gejzír ésatöbbi. Nincs értelme. Ez a kirándulás ilyen értelemben torzó marad.

De legyalogolunk. Legyalogolunk. Igen, legyalogolunk.

És akkor elővezettem a témát. 

És akkor emlékeztetve lettem, hogy nem.

Nincs. Gyaloglás. A hegyen. Lefelé. Sem.

És akkor elkezdtem fázni. Mert nem sütött a nap és mert tényleg hűvös volt fent. A vonat vissza csak két óra múlva indul lefelé.

Addig meg fogok fagyni.

És tényleg fáztam.

És akkor, nehogy megfagyjak, elindultunk lefelé. Gyalog, gyakorlatilag “toronyiránt”.

Hamar rátértünk aztán az útra, ami sejtésem szerint lefelé vezetett Felsőtárkányba. Szép útvonal volt, hegyoldalakkal, még mindig virágos rétekkel, patakkal, tényleg, ahogy kell. Minden nagyon szép volt, nem győztünk fotózni, csak éppen valahogy nem haladtunk, pedig szinte folyamatosan mentünk. Még mindig reménytelenül messze voltunk a településtől, persze, hiszen a vonat is 25 percig döcögött, mi pedig még lassúbbak vagyunk.

Már csaknem egy órája gyalogoltunk, amikor végre feltűnt az Egeresvölgyi Varróház nevű kisvasúti megállóhely, ahol útitársam kijelentette, hogy innen aztán már tényleg egy métert se tovább. Itt szépen leülünk és megvárjuk a vonatot. Egy óra múlva jön? Akkor egy órát fogunk itt várni. 

És így is lett. Közben persze gyönyörködhettem kedvemre  a színpompás hegyoldal látványában és  megnézhettem, hogyan etetik a muflonokat, a szarvasokat és az őzeket a kis vadasparkban és ezek mind arra emlékeztettek engem, hogy a forrást (mit forrást, gejzírt!) bezzeg nem láthattam most sem. 

De az őzikék aranyosak voltak, a muflonok is egészen közel jöttek a kerítéshez, a szarvas viszont tartotta a távolságot tőlünk. Ahogy mi a gejzírtől. 

Viszont eléggé fáztam és el voltam fáradva. Aztán, ahogy telt az idő, még jobban fáztam és még jobban el voltam fáradva. Nagyon örültem, amikor végre bedöcögött a kisvonat, ennél jobban már csak akkor, amikor beültünk a kocsiba és a maximumra tekertem a fűtést.

Hazafelé Poroszlónál már jól felmelegedtem és javasoltam is, hogy talán állnánk meg fagyizni egyet és menjünk le a kikötőbe. Ott megint eléggé fáztam, de a giga-fagyit ki nem ejtettem volna a kezemből.

A Hortobágy szélén, a Patkós csárdában aztán már semmi mást nem akartam, csak valami nagyon forrót enni. Amikor kihozták a süllőt, már csak mosolyogtam a gejzíren.

Még hogy gejzír? Jó is, hogy nem mentünk el addig. Lehet, hogy víz se volt benne. 

És szerintem maradhatunk ennyiben.

Még valamit: ha valakinek annyi esze van, mint nekem, az október végén menjen fagyizni. Három gömb alatt nem ér, ez kb. négy nap masszív torokfájást garantál. Ha pedig valakinek több esze van, mint nekem, az ne fagyizzon. Menjen inkább Felsőtárkányba, keresse meg a Vöröskő forrást és mesélje el nekem, hogy van-e benne víz.

A képeket Papp István készítette.