Sejtettem, hogy a Mátrához valamikor közöm lesz, de hogy éppen Mátrafüredhez, azt nem. Mindig a nagy, magas hegyek közé vágytam és tudtam, hogy Mátrafüred nincs magasan, az tulajdonképpen szinte olyan, mint Gyöngyös. Persze Mátrának ugyan Mátra, de legyünk mértéktartóak: inkább csak Mátrácska.
Sokáig nem sejtettem, hogy ebben tévedek.
Gyerekkoromban többször nyaraltam Mátraszentimrén és Kékestetőn, felnőttként pedig Mátraszentistvánon is és kirándulni is elég gyakran eljutottam arra. Nos, nekem az volt mindig az igazi Mátra. Többször felgyalogoltam Mátraházától a sípályán Kékestetőre, túrázgattam Kékestető erdőségeiben, de elég jól megismertem Galyatetőt is, vagyis emlékeim a Magas-Mátrához kötődnek.
Sokáig biztos voltam abban, hogy Mátrafüred csak egy tranzit lehet a Magas-Mátrába menet, vagy még annyi sem, hiszen az igazi hegyi élmények feljebb várnak.
Biztos voltam abban, hogy az évek során az Országos Kéktúra Északi-középhegységen keresztül vezető szakaszából elszántsággal, akaraterővel és kitartással a lehető legtöbbet fogok teljesíteni. Például november 21-én a verőfényes, napsütötte szombaton legalább négy km-t.
Sejtettem, hogy az idő haladtával és az ízületek rozsdásodásával egyre rövidebb távokat merek majd bevállalni. De biztos voltam abban, hogy ezen a napfényes, ragyogó őszi napon négy km tulajdonképpen csak egy laza séta lesz.
Hogy Mátrafüreden – ami még csak nem is a Magas-Mátra, hanem csak “Mátrácska” – harmadszori nekiindulásra is kb. a negyedúton vissza fogunk fordulni, na, azt nem sejtettem.
Biztos voltam abban, hogy a kék kereszt jelzésen jó magasra fel fogunk menni és nem csak a Mátrára fogjuk a csodálatos panorámát látni, hanem a Magas-Tátrára is.
Hát nem. Amint az út meredekebbé vált, visszafordultunk.
Biztos voltam abban, hogy a kék kör jelzésen is ugyanolyan magasra fel tudunk majd jutni.
Hát nem. Amint az ösvény csúszóssá vált, visszafordultunk.
Sejtettem, hogy aznapra nem sok dobásom maradt, legfeljebb még a piros jelzés.
Harmadik nekifutásra elindultunk hát a piros jelzésen és néhány száz méter gyaloglás után biztos voltam abban, hogy ez a meredek és csúszós ösvény egyenesen a sztratoszférába vezet, így aztán onnan is visszafordultunk. Én ugyan szokás szerint újra megfeszítettem azt a bizonyos húrt és felvetettem, hogy valahol ott, a távolban látom ám a következő jelzést és odáig már csak másszunk fel, hátha kiderül, hogy az lesz a mi utunk, de az előbbiek után nem számíthattam kedvező elbírálásra.
Mert itt lent is van színes avarszőnyeggel borított hegyoldal, csörgedező patak és végeláthatatlan erdőség és mondj egy okot, amiért feljebb kéne mászni.
Meg mindjárt lemegy a nap. (Nem.)
Meg hideg is van. (Nem.)
Meg sáros és csúszós az út. (Igen.)
Meg meredek is. (Igen.)
Miután a piros jelzésű útról is visszafordultunk, sejtettem, hogy ha Mátrafüreden – ami ugye csak egy kis Mátrácska – ennyire futja elszántságból, akaraterőből és kitartásból, akkor talán nem kellene szóba hozni, hogy menjünk feljebb, mondjuk Mátraházáig és Kékestetőről már tényleg ne is beszéljek.
Nem hoztam szóba egyiket sem. Sejtettem, hogy most nem húzhatok tizenkilencre lapot, pedig lett volna rá igényem. Csak a mátrafüredi Kozmáry-kilátót hoztam szóba, ami egyébként a Mátra legrégebbi kilátója.
Biztos voltam abban, hogy ez lesz a gyógyír a kudarcunkra.
Az odáig vezető ösvény nagyon ravaszul lett kitalálva. Az aljáról ugyanis nem lehet látni, milyen magasra kell felmenni. Nem látod a kilátót. Először csak kb. tíz épített kőlépcsőt látsz magad előtt, amit nevetve letudsz. Aztán egy kanyar és te lépcsők nélkül mászol tovább. Közben vagy tízszer megállsz, mert felfelé ugyan nem, de körbe ragyogóan lehet látni. Panoráma, de még milyen! Tulajdonképpen nem is érted, miért kellene még feljebb mászni, hiszen innen is meseszép a kilátás, de sejted, hogy egy kilátó azért kilátó, mert onnan még szebb. Ezért aztán nagy levegő és mászol tovább.
Megint kb. tíz kőlépcső, ezt már ugyan nem nevetve, de azért megmászod, aztán megint egy ravasz kanyar és mi csak megyünk-mászunk egyre feljebb, mert már csak nem fordulhatunk vissza a cél előtt!
Mert az, ugye, nem szokásunk.
Engem hajtott az adrenalin és az, hogy a naplementét a kilátó tetejéből fogom megnézni. Már ha egyáltalán felmegyek a tetejére, mert nem szoktam. Csak az odavezető úton szoktam úgy gondolni, hogy felmegyek, aztán eddig még minden kilátó alján leültem önsorsrontani, hogy ilyen magasra én bizony fel nem megyek.
De a kilátóig vezető úton még él a remény és nagy a csábítás.
Újabb kőlépcsősor, aztán még egy, és egy éles kanyar után végre ott a kilátó!
Nem magas, nem félelmetes, kőből van, masszív és biztonságos.
Meg sem álltam a tetejéig.
Ami fentről látszik, az olyan, mintha összeérne Ég a Földdel. Összeér a Mátra az Alfölddel. Az őszi színekben pompázó hegyoldalakat megfestik a lemenő nap narancssárga sugarai, ennél költőibben nem tudom leírni a látványt. Az az igazság, hogy ott fent, a nekem sztratoszférai magasságban, elsírtam magam a gyönyörűségtől.
És ott fent már biztos voltam abban, hogy Mátrafüred nem csak Mátrácska.
Megnéztük a naplementét. Sokáig voltunk fent, a látvány nem engedett. Akkor indultunk lefelé, amikor már kezdett sötétedni és mire leértünk, szinte teljesen be is sötétedett. Lefelé megszámoltam: nyolcvan lépcsőt másztunk meg, plusz a lépcső nélküli szakaszok meredeksége és plusz a kilátó lépcsői.
A térdeim azóta is köszönik szépen.
Minden lépésért megérte és biztos, hogy bármikor újra felmennék. Nem kell nekem kék kereszt, kék kör és piros jelzés.
Mátrafüred, Kozmáry-kilátó. Biztos, hogy pont elég.
Biztos, hogy pont jó.
A képeket Papp István készítette.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: