“Milyen bölcsen van az ember teremtve, Apollónia. Nem is hinnéd, édes szívem. Látod, azokban, amiket ő soha meg nem szerezhet, bővelkedőnek hiszi magát, azokban ellenben, miket megszerezhet, örökké szükséget lát. Panaszkodik, hogy nincs elegendő pénze, hogy nincs elegendő búzája, egészsége, nyugalma, de sohase hallod panaszkodni, hogy nincs elegendő esze.”
(Mikszáth Kálmán: A szökevények)
Én sem hallottam még senkit az eszére komolyan panaszkodni. De olyannal már találkoztam, aki azt mondta magáról, hogy ő nem olyan okos, nem olyan szép, nem olyan talpraesett stb. mint szeretné, de mindig az volt az érzésem, hogy csak azért mondja, mert hallani szeretné, hogy “dehogyisnem”.
Ma banki ügyintézésen voltam, sorszámot kellett vennem az automatából. Nézem, nézem, adjam meg a kártyám nem tudom mit, el sem olvastam, mert nem volt nálam a kártyám. Nézem tovább, nézem, nem értem, most mit kell hát csinálni?
A biztonsági őr unta meg előbb, odajött hozzám, hogy segíthet-e.
Mondtam, hogy igen, mert nincs itt a kártyám és akkor mit nyomjak meg.
Azt, hogy kártya nélkül lépek be, mondta.
De azt hol?
Rámutatott a felületre, hogy ide van írva: kártya nélküli belépés.
Ja, tényleg, elnézést, nem vettem észre (az orrom előtt, öles betűkkel, nem lehetett nem észre venni).
Nulla várakozási idővel sorra is kerültem, ilyen nagyon ritkán van, örültem, hogy hamar végzek.
Személyi igazolványt legyen szíves.
Ó, az nincs nálam.
Sajnos, anélkül nem lehet.
De így, de úgy, nem lehetne mégis, ne kelljen hazamenni érte, ma már vissza se tudok jönni…
Nem, sajnos nem lehet, kérem, hozza magával minden ügyintézéshez, tudja, szükséges.
Tulajdonképpen tudhattam volna.
Pedig én sem szoktam panaszkodni, hogy nincs elég…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: