Az újévi lencsét hagyományosan az anyukám készíti. Ma egy verset is kaptam mellé, amit ő talált a rejtvényfejtő könyvében, megjelölte és alig várta, hogy odaérjek hozzá és felolvashassa nekem.
Elővette a nagyítóját, mert a szemüveg már kevés az olvasáshoz neki és mielőtt olvasni kezdte, azt mondta, hogy ilyen szép verset csak Petőfi tudott írni, de ezt nem ő írta és hogy nagyon figyeljek.
Figyeltem, hallgattam, ahogy finom hangon olvasott, közben simogattam a kezét. Minden szó beleért a szivembe. A felolvasás végén kaptam egy darab papírt egy tollal és anyukám lediktálta nekem, hogy haza tudjam hozni. Diktált, mondta, hogy hova kell vessző (vonás, ő így mondja), hova kell pont. Én pedig írtam szorgalmasan.
Ahogy kiléptem a kapun tőle, megöleltük egymást, mint mindig, megkérdezte, hogy mikor jövök és mondta, mint mindig, hogy vigyázzak nagyon magamra. Majd nézett engem, amíg a sarokhoz értem, ott megálltam és integettem neki, mint mindig. Nem lát már el odáig, de érzi, mikor érek oda és mikor fordulok be a másik utcába.
Nem látja, de érzi…
…és amikor befordulok, integetünk egymásnak. Mindig.
Én látom, ő érzi.
Én pedig az ő áldását érzem minden lépésemben. Mindig.
A vers címe: A rózsabárka (ismeretlen kínai szerző)
Az esti tenger álmodó borán,
Úgy ring a bárka, mint a kormorán.
A parton állok. Szemem várva vár,
Egy mosolyt onnan, hol a bárka jár.
Kék árbócán, mely sápadt, mint az ón,
Fürtös mimózák csüngnek hervadón.
Ruházatáról sejtem meg: ez ő,
kezében leng a selyemlegyező.
Egy rózsát ejtek el a víz felett,
Amit a tenger erre-arra vet.
S talán ha este fordul majd a szél,
A rózsaszál a kék bárkához ér.
Hát így kezdődött nekem 2018.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: