Tangó

Egy nem különösen jó, de nem is rossz, inkább csak egy sima hétköznap volt a mai, munka után ballagok Anyukámhoz. Elgondolkodva, mit hogyan kellene megoldani, mit felejtettem vajon el, mi hogyan legyen, hogy jó legyen. Elgondolkodva, nem jókedvűen, de nem is rosszkedvűen,  csak úgy megyek, rakom egyik lábam a másik elé.

Megyek.

Anyukám már vár. Mint mindig, most is szól a rádió, éppen a Bohém rapszódia megy, mondom is, hogy erről a zenekarról szólt a film, amit valamelyik nap néztem meg a moziban.

Nem tetszik, mondja ő, majd le is halkítja a rádiót, térül-fordul, kerül az asztalra meleg étel, egy kis csemege is, beszélgetünk, ő ezt mondja, én azt, mindenféléről beszélünk.

Aztán elindul a spájzba, hogy hoz nekem még valamit, közben dúdol, nem ismerem, hogy mit, a rádió is duruzsol, anyukám is dúdolgat, egyiket sem hallom rendesen, de látom, hogy anyukám táncolni kezd, nézd csak, ez tangó, mondja, így kell tangózni, tudod?

Ó, tangó, tényleg.

Ugye tudsz tangózni csillagom?-kérdezi, miközben dúdol és tangólépéseket próbálgat, kutat az emlékei között, így kell, vagy inkább úgy?

Nem tudom, én ezt nem tudom, de azt tudom, érzem, hogy nekem most táncolnom kell, nekünk most táncolnunk kell és nyújtom a kezem, szabad egy táncra, drága Anyukám? És már fogjuk is egymás kezét, lépegetünk, nagyon persze nem hajlítgatjuk egymást, de azért táncolunk, nem tüzes tangót, inkább lassan, ő énekel, az énekére táncolunk és aztán már nem is táncolunk, csak egymást átölelve lépünk egyet jobbra, egyet balra. Sokáig. Már nem is énekel. Már nem is tangózunk.

Csak lépegetünk egymást átölelve, egyet jobbra, egyet balra.

Köszönöm a táncot csillagom, mondja, majd megkérdezi, hogy keringőzni tudok-e.

Tudok.

Drága Anyukám, szabad egy keringőre?

És nem számít már semmi.

Hogy mit felejtettem el.

Hogy mi hogyan legyen.

Hogy mit hogyan oldjak meg.

Számít?