Levél Shirley-től

Hello, tudom, te is arra vagy a legjobban kíváncsi, amire mindenki, vagyis hogy visszajöttem-e Görögországból?

Hát igen, visszajöttem. Vissza, mert Joe értem jött és  most újra itt vagyunk a ködös Albionban. Az otthonunkban.

Tudod, nagyon akartam Görögországot. Ott akartam ülni a tengerparton, kezemben egy pohár borral és csak nézni, nézni a tengert. Igen, ott akartam bort inni, ahol a szőlő megterem. Nem is akartam mást.

Valaha utazni akartam, sokat utazni, repülni keresztül-kasul a világban. Nem lettem légikisasszony, pedig valaha az akartam lenni. De nem lettem. Helyette feleség lettem és Mrs. Bradshaw egyre kevesebbet gondolt arra, hogy légikisasszony lesz. Vagy hogy utazik. Mrs. Bradshaw  hűséges feleség és odaadó anya lett.

Igen, felneveltem a gyerekeimet, éltem Joe-val, aztán kirepültek a gyerekek és élek Joe-val. Csendben, egymás mellett. Ugye, Fal?

Ja igen, a Fallal szoktam beszélgetni.

Minden este pontban ötkor Őurasága elé tettem a vacsorát.

Pontban ötkor.

Őurasága szerette, ha pontban ötkor vacsorázhat. Én meg elé tettem.

Vagyis Mrs. Bradshaw elé tette. És Mrs. Bradshaw  szép lassan elfelejtette, hogy valaha Shirley Valentine volt.

Aztán tudod, amikor a barátnőm nyert egy két személyes görögországi utazást és az egyik repülőjegyet a kezembe nyomta, hogy menjek vele, Shirley-Csipkererózsika ébredezni kezdett. És ahogy ébredezett, úgy feszült egymásnak Mrs. Bradshaw és Shirley.

Egy jóravaló feleség? A kitűnő anya? El akar utazni 47 évesen a barátnőjével két hétre Görögországba?

Mit akar ott egy klimaxos öreg tyúk?  Igen, tudjuk mi azt, hogy mit akar. Nahát, ki hitte volna, hogy Mrs. Bradshow…? Pont ő?

Elment az esze. Megőrült.

Mindenki ezt mondta volna. Így hát nem mondtam el senkinek. Összecsomagoltam és elrepültem Görögországba.

Bort ittam a tengerparton, néztem a naplementét és azt éreztem, hogy élek. Végre élek. És akkor jött Kostas. A napbarnított Adonisz. Kihajóztunk a tengerre és meztelenül beleugrottam a vízbe és nem, egy cseppet sem szégyeltem magam.

Shirley Valentine feltámadt. Él! Mit él? Tombol benne az élet. Az Élet.

És akkor azt gondoltam, nem megyek haza.

Nem mentem haza.

Mire a reptérről visszaértem Kostashoz, ő már mással hajózott. De nem bántam. Én akkor semmit, de semmit nem bántam.

Persze Joe többször felhívott, először kiabált, fenyegetett, hogy azonnal menjek haza, de én elszánt voltam.

Nem megyek. Van mit ennie, talán még a mosógépet is megtalálja, a gyerekek meg…? Élik az életüket.

Elkezdtem dolgozni Kostas éttermében és már csak mosolyogtam azon, hogy ő minden nap más magamfajta “Mrs. Bradshaw-val” hajózik kint a tengeren. Dolgoztam, esténként ültem a tengerparton, bort ittam ott, ahol megterem a szőlő, néztem a naplementét és néha beszélgettem a Sziklával.

Óh igen, Görögországban a Sziklával beszélgettem.

És akkor egyszer csak értem jött Joe. Épp a parton ültem, kezemben a pohár borral, amikor leült mellém.

Én pedig hálásan néztem rá.  Aztán hazajöttünk. Élünk tovább. És már olyan is van, hogy nem pont ötkor vacsorázunk.

Ugye, Fal?

(A Shirley Valentine színpadi változatát tegnap este láttam, Vándor Éva egyszemélyes előadásában.)