Amikor megláttam őt a Bükkben a hegy tetején, olyan magasan, ahová eddig úgy gondoltam, csak a madár tud felrepülni, már biztosan tudtam: mi oda felmegyünk. Felmegyünk, mert ő ott áll és bennünket vár. Lent álltam, csak néztem, néztem felfelé, szinte szédültem, de tudtam, mi oda felmegyünk. Azt még nem tudtam, hogyan. Nem tudtam, mennyi ideig fog tartani, míg felérünk. Azt sem tudtam, mennyire fogok félni útközben és hogy bírni fogom-e.
Csak azt tudtam, hogy felmegyünk.
A hegy tetején állt a kislány, lentről egy aprócska pont volt csak, a hangja nem ért le hozzánk, a mi hangunk nem ért fel hozzá. Állt és bennünket várt. Mi pedig elindultunk, fel-fel, egyre feljebb.
Az út nehezebb és meredekebb volt, mint gondoltam.
Az út sokkal tovább tartott, mint gondoltam.
Az úton jobban féltem, mint gondoltam.
Egyszer még négykézlábra is ereszkedtem, hátha úgy könnyebb lesz, de nem lett. Se jobbra, se balra, se visszafelé nem mertem nézni, csak mentem előre felfelé, lépésről lépésre egyre közelebb hozzá.
A kislányhoz, aki sétált a hegytetőn és várt, bennünket várt.
Amikor már hallottuk egymás hangját, biztatott is, mondta, merre lépjek és hogy ne féljek, mert már csak ötven lépés van hátra, ő ezt jól látja fentről. És óvatosan lépjünk, ha pedig közelebb érünk, lejjebb jön majd elénk, hogy segítsen. Ígérte, hogy nagyon szép lesz a kilátás fentről, még a Mátrát is lehet látni.
Amikor végre felértünk, már nem számított, hogy milyen nehéz volt az út és mennyire meredek és az sem számított, hogy milyen lassan jöttünk fel. Tulajdonképpen ott fent, ég és föld között már csak egyetlen dolog számított: az, hogy ölelgethettük, puszilgathattuk, szeretgethettük ezt az édes kislányt, aki pontosan tudta, hogy miatta, csakis miatta másztunk fel a hegy tetejére 2019. március 30-án.
És tényleg láttuk a Mátrát.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: