Maroknyi székely

Hazamenni  Székelyföldre és hazajönni Székelyföldről.  Milyen az, amikor az embert kétfelé húzza a szíve?

Amikor itthon vagyunk és tervezzük a székelyföldi utunkat, szinte csak az ottani otthonról beszélünk, szinte csak arról olvasunk és arra gondolunk. Az indulást nehezen várjuk és amikor végre elindulunk, az én szívem már az utazás alatt is hevesebben ver, mert nemcsak a megérkezést várom, hanem magát az utat is, hiszen már az is része és élménye Erdélynek. Az első könnyek a Királyhágón gördülnek le, ahol mindig megállunk és mindig köszönünk: Édes Erdély, itt vagyunk.

Amikor megérkezünk Kalotaszentkirályra, ahol szívesen látott kedves vendégek vagyunk már évek óta és újra meg újra megcsodáljuk a virágos tornácokat, udvarokat, lócás-pados kapualjakat, bejárjuk a  virágokkal teleültetett csinos kis utcákat, ahol mindenki köszön nekünk és mi is mindenkinek köszönünk, akkor a könnyek újra legördülnek.

Aztán még jóval Marosvásárhely előtt meglátjuk a Marost, ahol megállunk egy kicsit pihenni és már csalókán azt érezzük, hogy mindjárt megérkezünk, pedig dehogy, mert még sokat, nagyon sokat kell menni tovább a Nyárád folyó mentén. 

A Maros az én vízválasztóm. Onnan tovább haladva befelé Székelyföld szíve felé, ha meg-megállunk, elérzékenyülve hallgatom, hogyan beszélnek egymás között az emberek és ha megszólítjuk őket valamit kérdezve, sírni tudnék a meghatottságtól, úgy szólnak hozzánk. Tisztességgel.

A tisztesség, a tisztelet hangján szólnak egymáshoz is és az (Anyaországból érkező) kedves vendéghez is. Teszik ezt csendesen,  szemünkbe nézve, egyenesen és büszkén. Tisztességgel. Igen, lehet, hogy idealizálom Székelyföldet, de aki járt már arra, tudja, érti, hogy miről beszélek, de ide idézem Kányádi Sándor szavait is:

“Becsületből, akit innen
tarisznyáltak, azt egykönnyen

nem fogja az élet piszka,
mert itt még a sár is tiszta.”

Igen, ott még a sár is tiszta.

A székelyek ízes beszéde szokatlan a mi fülünknek és emlékszem, amikor első alkalommal ott jártam, még szorgalmasan felírtam magamnak azokat a szavakat, kifejezéseket, amelyeket ott hallottam először és meg is akartam jegyezni őket, mert olyan szépek. Erős, egyenes és tiszta szavakat hallottam erős, egyenes és tiszta emberek szájából. Később már nem jegyzeteltem, csak szívtam magamba mindent, amit hallottam (és láttam, tapasztaltam) Székelyföldön.

Azóta bárhol járok, akár Pesten, vagy máshol,  utazom vagy csak úgy járok-kelek és körülöttem beszélgetnek az emberek, tudom, hogy kik jöttek Székelyföldről. Elég megszólalniuk és már fürdetem is a fülemet a semmivel össze nem hasonlítható beszédükben, a hangsúlyban és a fogalmazásban.

Tehát a Maros az én vízválasztóm és amikor már azt hiszem, hogy lassan lemegyünk a térképről, akkor feltűnik előbb Makfalva, aztán Kibéd és én hiába tudom, hogy innen még legalább másfél óra, míg elérjük a Gyergyói-medencét, újra legördülnek a könnyek, mert innentől mi már itthon vagyunk. 

Mert pöttyös dombok és virágos rétek vannak és kaszálók, ahol a dolgos emberek szénát gyűjtenek, a kis szekereikkel haladnak előttünk az úton. A férfiak biztatják a lovat, az asszonyok hátul ülnek a gyerekekkel, arcukon a sorsukba való beletörődés, mozdulataikban az ólmos fáradtság, de intenek nekünk és mi is visszaintünk nekik. A falvakban a tisztes szegénységet látjuk, az életbe és a temérdek munkába belefáradt tiszta és kemény tekintetű  öreg bácsikat és a jóságos arcú néniket, akik dolgozni már nem bírnak és mégis dolgozniuk kell, mert a ház körül ott van a jószág, ott van a kert, ott van minden, ott van az egész életük.

A megérkezés örömkönnyei pedig a Gyergyói-medencében Borzonton, a Basa Fogadóba lépve gördülnek le. Itt minden, de minden a legapróbb részletekig  olyan, amilyen száz évvel ezelőtt lehetett. Az udvar piros-fehér-zöld virágai között üldögélő vendégek előtt kemencében sül a kenyér, a nagy üstben fő a csülök, a vendéglátás szívbeli és kifogástalan. A Basából a csorbaleves és a tepsis csülök után nem kilépünk, hanem kigurulunk és úgy érezzük, kell egy nap, mire újra enni tudunk.

De gyergyószárhegyi szállásunkon Öcsi bácsi vár, útközben kétszer is felhív, hogy hol vagyunk már. A kapuban áll kaláccsal és áfonya pálinkával és bár a Basát még nem hevertük ki, törünk a kalácsból és iszunk a pálinkából. 

A Székelyföldön töltött napok hamar elrepülnek. Jártunk  Alsósófalvánál a Sószorosban, megáztattuk a lábunkat a sós iszapfürdőben, álltunk a Pongrácz-tetőn a fenyvesek között, ahonnan lelátni a ködbe burkolózó Gyergyói-medencére. Kirándultunk a Békás-szorosban, ültünk a Gyilkos-tó partján, ettünk kürtőskalácsot, leültünk Csíksomlyón a Mária-templomban és felmásztunk a Kis-Somlyó és a Nagy-Somlyó közti nyeregbe, jártunk  a Barátok Feredőjénél. Álltunk fent a Hargitán a Tolvajos-tetőn és sétáltunk Máréfalva székelykapui között is.

Zetelakán büszkén néztük a székelyzászlós házakat és az életre való, a megmaradásért keményen kiálló dolgos székely ifjakat – ők a jövő, ők az a nemzedék, akik Székelyföldet nemcsak megőrzik, hanem építeni is akarják és tudják. Küküllőkeményfalván a Nagy-Küküllő hídján  és Székelyudvarhely főterén minden virág piros, fehér és zöld és büszkén leng a székely zászló az udvarhelyi főtéren is, igen, ott, ahol az örökké az tényleg örökké. Aztán Farkaslakán Tamási Áron sírjánál és még ezer helyen, ahol a lábam Székelyföldet érintette, okom lett volna sírni. De ott nem kell sírni.

Sírni a hazaúton kell.

Milyen az, amikor az embert kétfelé húzza a szíve? Nehéz.

Nehéz  eljönni Székelyföldről, nagyon nehéz.