Itt nálunk, az “Alföld tengersík vidékin” egész augusztusban a forróságtól pihegtünk, legalábbis én és azok, akik hozzám hasonlóan nehezen bírják a szaharai klímát. Augusztus utolsó napján a napmelegtől már nemcsak a kopár szík sarja égett, hanem minden, de legfőképpen a lábam alatt a talaj.
El az alföldi katlanból, jó messzire!
Augusztus 31-én a reggel nehezen indult, már korán nagyon meleg volt és lehetett tudni, hogy estére sem fog hűlni a levegő semennyit se, de mielőtt a kardomba dőltem volna, felkaptam egy gondolatot és már tudtam, hogy kihúzom vele valahogy ezt a napot. Arra gondoltam, hogy az este bennünket már a Mátrában fog találni, a recski Omega koncerten ugyanis mi is ott leszünk. Nem szoktam javasolni, hogy korán induljunk, ilyen hőségben meg főleg nem, hiszen a koncert este kezdődik, beleférne még az indulásig az új szokásunk, az ebéd utáni szieszta is, de most éppen én voltam, aki sürgettem az indulást, biztos azért, mert tényleg égett a lábam alatt a talaj.
A kocsiban aggodalmasan néztem a kinti hőmérsékletmérőt, 35 fok, jaj, de meleg van, volt és lesz, rettentő meleg van és lesz még este is, ezen úgy kb. a Tisza-tóig jól kiaggódtam magam, mert nem is értem, hogyan lehetséges, de egyszerűen nem jutott eszembe, hogy a hegyek között hűvösebb lesz. Lehet akármilyen meleg a nappal, de ahogy lemegy a nap, a levegő visszahűl, fújni fog a finom szél és a testtel együtt valahogy a lélek is szellőzködni tud és nekem mindez egyszerűen nem jutott eszembe. Ezért aztán javasoltam, hogy félúton álljunk meg és a lehűlés érdekében talán fagyizzunk egyet.
Így is lett, régi szokásunk szerint a poroszlói cukrászdában fagyiztunk, amitől nem hűltem ugyan le, de legalább újra megállapítottam, hogy mélyhűtő lehet bennem, mert az egyébként érzékeny torkom eddig elég jól viselte a nyári fagyizásokat és javasoltam, hogy ünnepeljük hát meg ezt egy giga-fagyizással, meg egyébként is vége a nyárnak, meg mert csak úgy.
Az utunk második felében a “Mátraalján, falu szélén” járt a fejemben és nemcsak a fejemben, hanem mert szeretek hangosan gondolkozni, a verset hangosan is próbáltam összerakni, de csak töredékek jutottak eszembe. Nézzem meg a neten, ezt a tanácsot kaptam, de mondtam, hogy nem nézem, mert biztos eszembe fog jutni, ha elég kitartó leszek: Mátraalja, falu széle, öreg néne, őzgidácska sete-suta, gida lába, de csak nem állt össze. A próbálkozást Verpelét után hagytam abba, két okból. Egyrészt, mert a kocsi hőmérője 25 fokot jelzett kint és ettől kezdve ez a lehűlés adta a témát nekem , másrészt pedig megláttam a Mátrát a kékesi adótoronnyal, előtte a Mátraalja dombocskáival és ez annyira szép volt, annyira képeslapra illően szép volt, hogy teljesen odavoltam tőle. Verpelét után már beértünk a hegyek közé és én ott már nem nagyon beszéltem. Elvoltam a hegyeimmel és azzal a beletörődéssel, hogy a “Mátraalján, falu szélén” témában nem jutottam előrébb.
Parádon hatalmas lelkesedéssel szálltam ki a kocsiból teste-lelket szellőztetni az akkor már csak 23 fokos levegőben, ami az alföldi 35 fok után egyszerűen mámorító volt és azt a kérdést, hogy ugyan vajon mit akarok itt csinálni a koncertig hátralévő bő 3 órában, nem engedtem el a fülem mellett, hanem soroltam a lehetőségeket. Mert egyszer csak beugrott minden, amit a Mátrának ezen a részén valaha láttam: a híres öreg gesztenyefasor, az Ilona-völgy, ami az ország egyik legszebb völgye, az Ilona-vízesés, a Csevice-forrás és emlékeztem a Rákóczi-fára is.
Ezt mind látni akartam újra, fel akartam menni az Ilona-völgyön át a vízesésig, visszafelé pedig megállni a gesztenyefasornál, Rákóczi fájánál, a vadvirágos réten és inni akartam a Csevice forrásból.
A parkolótól kb. tíz méterre egy fahídon kellett átsétálni az Ilona-patakon és láttam, hogy nem volt a patakban víz, csak egy vékony erecske szivárgott a mederben, de az is alig látszott. Így aztán a vízeséshez vezető 3 és fél km-es (és vissza) túra egyből értelmét vesztette, valaki nagy megkönnyebbülésére, aki nem én voltam. Meg kellett értenem, hogy ha nincs a patakban víz, akkor vízesés sincs, miért mennénk akkor fel? Be kellett hát érnem a Csevice-kúttal, aminek a vizéből most már nem is akartam inni, és a kút jó hűvös hegyes-völgyes környezetével, ami lássuk be, nem kevés az alföldi rónasághoz szokott szememnek. Beláttam.
És beértem a gesztenyefasorral, a bükkössel, a rétekkel és Rákóczi híres fájával, a pillangókkal és a vadvirágokkal is, na meg a már csak 22 fok körüli hőmérséklettel. Nem csak beértem, hanem testemet-lelkemet meg is fürdettem.
Este Recsken a koncert előtt már azon aggodalmaskodtam, hogy nem fogok-e megfagyni a hegyek övezte sportpályán a koncert alatt és hogy elég lesz-e az a pulóver, amit magammal hoztam. Feleslegesen aggódtam, mert a koncert annyira jó volt, hogy ott nekem már tulajdonképpen teljesen mindegy volt, hogy 16 fok van vagy 36.
Azt pedig, hogy a koncerten találkoztam az egész nap keresett öreg nénével, már elmeséltem.
Tudom, hogy lesz egyszer még víz is a vízesésben és akkor újra lesz Mátra, lesz Mátraalja, faluszéle, egy koncert is talán, na meg öreg néne…
…és talán még őzikéje is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: