Még nem vettem rész sosem közösségi gyertyagyújtáson, ez valahogy így alakult, ezért aztán nagyon készültem az Advent 2. vasárnapjára. Az egyik városrész templomkertjében gyülekeztünk és először az óvodások műsorát néztük meg. A műsorról annyit tudhattam előre, hogy lesznek versmondók, lesz éneklés és lesz majd egy tánc is. Azt feltétlenül tudnom kellett, hogy engem idegennek kell majd tekinteni, mert a műsor végén gyertyát fognak a gyerekek ajándékozni és az a feladat, hogy a szeretet lángját idegennek adják át, ne családtagnak. Tehát én most idegen leszek, mert az én gyermekarcú angyalkám feltétlenül nekem akarja adni a gyertyát.
Már ettől sírni kellett.
Amikor a kertben kört alakítottak és elkezdődött a műsoruk, akkor pedig már nagyon sírni kellett.
Édesek voltak, ahogyan a verseket mondták, édesen énekeltek, de a legédesebb a táncuk volt. Szabó T. Anna Angyalok című megzenésített versére táncoltak kis csengővel a kezükben az édes kis ovisok, a “gyermekarcú angyalok”. Sírtam és le sem vettem a szemem az én kis angyalkámról, de a legjobban akkor sírtam, amikor átadta nekem a gyertyát.
Az ezermillói puszi, az ezermillió ölelés és ringatás után is úgy éreztem, hogy az adósa vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: