Kő kövön

Most, hogy rendben van a pici kertünk, meglátok benne olyat is, amit eddig észre sem vettem. Ma például a kiszáradt madáritatót és benne az ajándékba kapott gyönyörű toszkán köveket, amelyek közül az egyik elrepedt. Elrepedt, mint ahogy mostanság a világ is megrepedni látszik körülöttünk.

Az utóbbi három hétben velem is, ahogy mindenkivel, megfordult a világ. Ami volt eddig, az ma vagy máshogy van, vagy sehogy sincs, azt pedig, hogyan lesz majd ezután és egyáltalán lesz-e, nem tudhatjuk. 

Az életem három héttel ezelőttig épült. Szépen, lassan, kőről kőre alakult ki, épült fel, építettem fel valamit, ami az enyém, az én életem. Helye volt benne a családnak, a munkának, a barátságoknak, a szeretetnek és mindent próbáltam úgy alakítani, hogy jó legyen, kényelmes és szép. A kövek egymásra épültek, megdolgoztam értük és megdolgoztam azért is, hogy a köveim egymást is meg tudják tartani. 

Hogy úgy álljon az építményem, hogy megtartson engem.

Hogy úgy álljon ellen mindennek, hogy megvédjen engem.

Minden követ, amit utamba sodort az élet, megvizsgáltam, megforgattam, megcsiszoltam és ha illett a többi közé, megtartottam és beépítettem az alapba, hogy az még erősebb legyen, vagy a falakba, hogy azok még jobban védhessenek. Volt olyan, amit eldobtam. Ha megbántam, hogy eldobtam, volt, hogy utána mentem. Olyan is van, ami után nem mentem, de kellett volna, most már tudom.

Ha újra kezdhetném, valami hasonlót építenék, de sokkal alaposabban vizsgálnám meg a köveket és nem várnám meg, hogy elém guruljanak, hanem én magam keresném meg őket. Kezdeményezőbb, bátrabb, bevállalósabb lennék.

De azért így is szép lassan elérte az építményem azt a magasságot, amire már büszkén nézhettem fel: igen, létrehoztam, felépítettem, megcsináltam. Persze nem egyedül, de ami én vagyok benne, az én vagyok és nem más. 

Most, amikor megrengett a föld, megingott az én építményem is, egy-két kövem el is repedt, de mégis a helyén áll és nem omlott össze.

Ezalatt a három hét alatt nem is tudom, mi tartotta egyben. 

Mert nem én, az biztos.

Én szétestem, amikor pedig éppen nem, akkor meg kétségbeesetten próbáltam magam egyben tartani és csak később láttam meg, hogy mindvégig az összehordott kövekből épült alapon álltam és a falaimnak támaszkodtam és ahogy támaszkodtam, volt, hogy a tetőn át kiláttam a felhők feletti kék égre.

Az a hullámvasút, amin ültem három hétig és amin tulajdonképpen még most is ülök,  alulról is és felülről is enged rálátni az építményemre. És akár alulról nézem, akár felülről, a köveim a helyükön maradtak.

Akkor is, ha egyik-másik megrepedt.